26.rész°Valóság

Harry

El sem hiszem, hogy köddé vált mindaz, amit eddig kergettem. Akiért eddig rajongtam, akit szerettem.

Magam elé meredek, ám az eső nem kímél. Felállok, az autómhoz sietek és amilyen gyorsan csak tudok, hátat is fordítva a temetőnek, elhagyom a területet, s meg sem állok a táborig.

Az út közben annyira rákezd az eső, hogy alig látni valamit. Sebességet váltok, és jobban a gázra lépek, mielőbb szeretnék visszaérni. Hova tűnt? Miért tűnt el? Szakadó esőben nem mehetett messze, de sehol sem látom. Az út szélén erdő húzódik, amely mélyén sötétség honol. Kétlem, hogy bement volna, ám félreállok, és nem foglalkozva a zord idővel elhagyom a járművemet. Hajam arcomra tapad, szívem őrölten ver, a lélegzetem szapora, ám nem állok meg. Megtántorodás nincs. Besietek a rengetegbe, ahol még hűvösebb van. Nevét kiáltom, ám nem válaszol, hívom, de semmi jel. Bármennyire is szeretném a kezeim között tartani, nem látom törékeny testét, hosszú, barna ázott haját. Vacogó testét.

- Belle – hangom elveszik a fák alkotta rengetegben, ám nem tántorodom meg továbbra sem.

A sáros földön átgázolva tartok előre, hogy megtaláljam. Hogy ne veszítsem el azt a nőt, aki miatt újra szerelembe estem, aki miatt újra boldog akartam lenni, aki miatt ismételten élni kezdtem.

- Belle – újra elhagyja számat a név.

Leheletem meglátszik a reszkető hidegben, ám tovább, s tovább megyek, reménykedve, hogy kezeimbe vehetem a lányt. A szerelmemet.

Kényelmes ágy, sajgó végtagok és fej. Hallom, ahogyan körülöttem beszélnek, ám szavuk értelme nem ér el hozzám. Fogalmam sincs, hogy hol is vagyok, de nem tartom karjaim között a szeretett lányt, ezt tisztán érzem, hiszen el vannak gémberedve fájó tagjaim.

Rossz hallgatni a folytonos csacsogást, ám szemeimet nem tudom rávenni arra, hogy felpillantsanak, ahogyan hangomat sem találom. Szám száraz, és olyan érzésem van, mintha elfelejtettem volna beszélni.

Orromba kúszik a fertőtlenítő szaga, amely irritál. Érzem, ahogyan arcomra fintor húzódik, mire körülöttem ünnepélyesre fordul a beszélgetés, bár szavaik még mindig süket fülekre találnak.

Hallom, ahogyan az ajtó nyitódik, majd csukódik, míg valaki megragadja jobbomat. Enyhén megszorítja. Elmosolyodnék, hiszen az érzés ismerős, ahogyan az illat is, amely magával ragad. Édes, még is finom. A régmúltra emlékeztet.

Lassan fel-felpislogok, a fény bántja szemem, de lassan megszokom. Egy mosolygós arcú, könnyes szemű lány áll mellettem. Haja szorosan össze van fogva lófarokba, ám nem ez, ami legfőképpen megragadja figyelmem.

- Kaphatok egy kis vizet? – kérdezem, és lassan megpróbálok feljebb ülni.

- Persze – hangja simogatja fülem. – De lassan – mondja, miközben fáradt testemet feljebb kényszerítem. Mellkasomhoz kapok, amikor a fájdalom belenyilall.

Egy műanyag poharat nyújt felém, amelyet el is veszek tőle, ám tartásom nem szoros, így az a földön landol. Kevés víz a lányon landol.

- Ne haragudj – suttogom.

Elmosolyodik kedvesen.

- Semmi baj – veszi fel a poharat, majd újra megtölti.

Most nem adja nekem, hanem szám elé tartja, míg én nagyot kortyolok belőle mohón.

- Lassan – suttogja.

- Köszönöm, elég – mondom, így leteszi a poharat. Kinyúlok, és lustán megfogom a lány kezét. Megcirógatom kézfejét, neki pedig egy könnycsepp folyik végig arcán. – Hova tűntek a tetoválásaid? – hangom halk, és bizonytalan.

Értetlenül néz rám.

- Miről beszélsz? – vonja össze szemöldökeit. – Soha nem volt tetoválásom, Harry.

- Ez nem igaz – húzom el oldalasan számat. – Szórakozol velem?

Kérdem, ám mielőtt felelne, az ajtó kinyílik, én pedig oda nézek. A döbbenet arcomra ül. Anyám, Liam és Danielle áll meg előttem.

- Anya? – suttogom. – Te, te, ez, hogy lehet?

- Haver, hé – lép mellém Liam.

- Mi történt Bethanyval, és Bellével? – nézek fel rá.

- Kikről beszélsz? – értetlenül néz le rám. – Egyiküket sem ismerem.

- Mi… Mi történt velem? – nézek rá mindenkire.

- Kisfiam – lép mellém anyám könnyes szemekkel. – A legutolsó bevetésen meglőttek. A mellkasodat találták el – csuklik el hangja. Liam megöleli, és ő folytatja, míg én csak értetlenül meredek magam elé.

- Meglőttek Harry, és azonnal ellátást kaptál. Megműtöttek, de sajnos kómába estél.

- Kómába? – nézek Liamre.

- Fél évre – bólint.

- Nem, ez lehetetlenség – álltam fel, ám a fájdalom belém hasított. – Lehetetlenség, hogy minden csak egy ócska álom volt. Nem! – Liam mellém sietett.

- Hé, nyugodj meg. Miről beszélsz?

- Lorelay – nézek az előttem síró lányra, akinek pocakján megakad szemem.

- Őrület, ami itt történik – kiáltok fel.

Két nővér ront be a szobába, akik Liam segítségével visszatesznek minden ellenkezésem ellenére az ágyra. Kezeimet leszíjazzák, és nyugtatót adnak be. Kiabálok, arcomon könnyek sorakoznak fel, miközben szívem megszakad.

- Harry, kérlek – anyám zokog, ahogyan Lorelay is.

- Megijeszted az állapotos feleséged! – rivall rám Liam. – Meg kell nyugodnod!

Fogalmam sincs, hogy kiket emlegettél, de fél éve ebben az ágban fekszel!

- Kisfiam – keservesen kántálja édesanyám, míg Lorelay lerogy, hasát fogja, és hangosan sír, míg Liam tovább mond mindent. Mindent, ami nekem jelenleg idegen, mindent, ami számomra már oly távoli, mindent, amit elvesztettem.

Kapkodom a fejem a sok ember között, az orvos, a nővérek, a szeretteim között, a valóságban…

Vége

25.rész°Önzetlenség

Harry

Remegő testét ringatom csendesen, miközben zokog. Nem szólalok meg, csak némán hátát simogatom, olykor csókot hintek halántékára, miközben mélyen magamba szívóm a már hűs levegőt, amely az ősszel jött.

Lábait szorosan mellkasához húzza, amelyek a padon pihennek. Ujjai felsőmnek vékony anyagát szorítja, és néha bőrömbe is belemar, mire még közelebb húzom. Ujjaimmal megcirógatom arcát, letörlöm könnyeit pirosló arcáról, ami még most is gyönyörű a kínjai ellenére is.

Ringatom, mintha csak egy gyermek lenne, aki az éjszaka közepén felijedt egy rémálom közepén. Persze a jelenlegi helyzet egy ócska álomnál sokkal komolyabb, fájdalmasabb. És a fájdalom, ami uralja őt, rám is kihat, engem is magával húz a mélybe, ahol hasonlóan szenvedek, mint ő, de nem engedhetem meg magamnak, hogy kimutassam érzéseim. Luxus lenne, most nekem panaszkodom, főleg könnyekben kitörnöm, míg Belle karjaimban zokog, és olyan szavakat mond, amelyek a szívemet sanyargatják.

Fáj, keserűen fáj, hogy azt kívánja, bárcsak ő feküdne Lorelay helyett a koporsóban, behantolva méterekkel a föld alá. Sohasem fogom tagadni, hogy az első nagy szerelem Lorelay, de abban sem kételkedem, hogy Belle az utolsó. Tudom, hogyha elveszíteném, akkor nem csak őt, hanem minden reményem, hogy egyszer még boldog lehetek. Boldog lehetek vele.

- Sajnálom – szipogja.

- Sírj, attól jobban érzed majd magad – suttogom. – Sokkal jobb lesz. Gyászolj, most, mintsem évekkel később.

- Nem is ismertem. Esélyem sem volt arra, hogy ismerjem – pillant fel szemeimbe.

- Miért mondtad, hogy neked kellene a helyében lenned? – hangom annyira halk, hogy szinte csak remélem, hallja minden szavam.

- Fogalmam sincs – rázza nemlegesen fejét. – Talán mert jobb embernek gondolom, mint amilyen én vagyok. Nem ismertem, de ha te szeretted, ha a kezét megkérted, kétségem sincs afelől, hogy remek lány volt, aki megérdemelte a szerelmed.

- Bébi, kérlek – nyögök fel fájdalmasan. – Az a múltam. Szeretem, mindig a szívemben fog élni, mint a legelső szerelmem, de az utolsó csak is te leszel. Önző vagyok, tudom, de sohasem szeretnélek elveszíteni.

- Tudod, próbáltam hinni neked – mosolyog rám keserűen. – Minden erőmmel azon voltam, hogy elhiggyem minden szavad. Reménykedtem abban, hogy a szerelmünk lehet majd idővel olyan erős, hogy maradni akarjak, hogy szeretni akarjalak, érezni, csókolni, de hát tévedni emberi dolog – kuncog fájdalmasan. – Hittem, hogyha rám nézel, nem az elhunyt nővéremet látod, hanem engem. Az akaratos, makacs, önzetlen és szeretni nagyon tudó lányt, aki már az első napon odavolt érted. Megfogott benned valami, amelyet nem tudok megmagyarázni. Sohasem volt komolyabb kapcsolatom, és amikor alakulni kezdett valami, reménykedtem abban, hogyha nem is egy életre, de legalább hosszú időre szól.

- Belle…

- Kérlek, had mondjam végig – szemeimbe néz, mire bólintok. – Amikor anyám megjelent, már tudtam, hogy valami nincs rendjén. Utálta, ellenezte, hogy az egységhez mentem. Mielőtt megtörtént, kijelentette, hogy nem fog meglátogatni, és sírni sem, ha elveszít egy harc során – felnevet és megtörli arcát. – Hát nem ő kapja az év legjobb édesanyja díjat – elmosolyodom én is. – Aztán rám zúdult a sok információ, amiket először fel sem fogtam, majd amikor minden tudatosult bennem, az egész világot utáltam, de legjobban a szüleimet, nagyszüleimet és téged. Téged, azt a férfit, akibe beleszerettem. Próbáltam abban hinni, olyan álomba ringatni magam, hogy nem őt látod, amikor mosolygok, nem őt képzeled oda, amikor simogatsz, csókolsz, vagy csak ölelsz – keserűen húzza el a száját. – De rájöttem, hogy egy olyan álomvilágba ringattam magam, amelyből hamar, túlságosan is hamar fel kellett ébrednem.

- Kicsim, kérlek – fogom arcát kezeim közé. – Butaságokat beszélsz – szemeibe nézve mondom. – Eleinte fel sem akartam ismeri a bennetek lévő hasonlóságot. Amikor piszkáltuk egymást, akkor is tudatalatti ez volt az oka, de tagadtam. Mindent megtagadtam, amely Lorelayra emlékeztetett, pedig akkor még a kórházban feküdt.

- Életben volt?

- Amikor te megtudtad a hír, akkor már nem. De amikor megismertelek, akkor még képekre kötve a kórházban volt, igen. Ott találkoztam először édesanyáddal is, ezért ismertük egymást – magyarázom.

- Tehát lehetett volna még esélyem arra, hogy megismerjem?

Hitetlenkedve mered rám.

- Kérlek, nem az én kötelességem volt, hogy elmondjam neked.

- Tudom, de akkor is a tudata annak, hogy volt esélyem megismerni… Fogalmad sincs, hogy milyen érzés ez.

- Tisztában vagyok vele, és sajnálom, tényleg, őszintén – ölelem szorosan magamhoz, amikor egy hűvös fuvallat ér bennünket. – Nekem is csak akkor nyílt fel teljesen a szemem, amikor Liam a fejemhez vágta, hogy olyanok vagytok, mint két tojás. És valóban igaz, külsőre le se tagadhatnátok egymást, persze őt nem díszítette sok tetoválás veled ellentétben, de belsőleg is teljesen mások voltatok. Ő visszahúzódó, inkább elvonult, minthogy szembeszállt volna valakivel. Sohasem szólt vissza nekem, és bár vonzó lány volt, és őszintén szerettem, a te iránt érzett vonzalmam teljesen más, mint amit iránta éreztem.

- Ha azt mondom, hogy nem egészen értelek, bolondnak nézel?

- Te az én kis bolondom vagy – mosolygom le rá féloldalasan. – De, hogy összefoglaljam. Más miatt vonzódom hozzád, más az oka annak, hogy kívánlak, más a magyarázata annak, amiért szeretlek – ajkaira suttogva mondom.

- Csak itt akarsz tartani, Lorelayal együtt.

- Belle, bébi, fejezzük be a nővéredről szóló témát, fejezzük be, hogy okokat keresünk azért, amiért nem lehetünk együtt. Minden ócska indokot dobjunk el, engedjük el és csak arra koncentráljunk, ami kettőnk között van.

- Szerinted lehetünk ennyire önzők? – bátortalan.

- Lehetünk bébi – suttogom.

Felpillantok az égre, amikor arcán egy csepp jelenik meg, ám nem egy könnycsepp. Az eső lassan elered, ám mi meg sem mozdulunk. Visszapillantok az ölembe ülő lányra, akinek széles vigyor van az arcán, nem zavartatva magát, hogy az eső már szakad.

Megcirógatom ujjammal arcát, lassan közeledni kezdem, és ajkaimat az övéi ellen nyomom finoman, enyhén fűszerezve egy kis szenvedéllyel. Megremegnek ajkai, amikor találkoznak enyéimmel, ám nem állok le, és ő sem taszít el. Felcsúsztatja kezét nyakamba, még közelebb húz magához és ajkait ellazítja, így nyelvem hamar találkozhat övével.

Lassan, ráérősen olvadunk eggyé, a hideg, szeles zord időben. Eszem ágában sincs elengedni őt. Nem őrültem meg. Ragaszkodom hozzá, és a legnagyobb önzőséget is tetézve, csak magam mellett akarom tudni. Annak gondolata, hogy a világ másik végén esetleg talál magának valakit, megőrjít.

Megharapja alsó ajkam, én pedig vágyakozó mosolyra húzom számat. Kisebb puszikkal szakadok el tőle, ám amikor tekintetünk találkozik, nem önfeledten boldog az övé, és ez aggaszt.

- Bármennyire is szeretnék önző lenni, nem lehetek – simít végig alsó ajkamon. – Nem tehetem ezt a nővérem emlékével, nem tehetem veled, hiába szeretném, hogy veled legyek, nem tehetem. Szeretlek Harry, mint még soha senkit, és ez az érzés tudom, hogy örökké bennem fog élni – könnyek újra makacsul végigfolynak csodás arcán, és én is, kemény katona létemre bekönnyezem. – Szeretném, ha találnál egy olyan lányt, aki más, mint mi, aki önfeledten szeret, és te viszont szeretheted anélkül, hogy bármilyen dráma is keretezi életeteket. Köszönöm, hogy megmutattad, milyen is egy kis ideig boldognak lenni. Szeretlek teljes szívemből – áll fel ölemből, ajkait egy pillanatra még enyéim ellen nyomja, majd mire pislogok már csak hűlt helyét találom.

csoport: https://www.facebook.com/groups/177281909142492/

24.rész°Ígéret

Harry

Simogatom a fedetlen, lapos hasát a takaró alatt, a kora reggeli gyér fényekben. Szemhéjaim még szorosan le vannak hunyva, ám már aludni nem tudok. Félek, hogyha elalszom, s felébredek már nem lesz mellettem. Ennek csupán a gondolata is kikészít. Tudom, hogy azt hiszi, hogy Lorelay árnyékában él, de nem így van. Hasonlítanak, de még is annyira különböznek is. Szerettem, őszintén szerettem Lorelayt, ezt sose fogom tagadni, hiszen örökké a szívembe fog élni, még is, itt ez a lány, Belle, aki a fagyos királynőt játszva, minden komoly törekvés nélkül elcsente szívemet, és örökké meg is szerezte.

Gyászoltam, és gyászolni is fogok még, hiszen terveztem a jövőmet Lorelayal, még is közbeszólt az élet, amely sohasem kegyelmez. Viszont, amellett, hogy el is vett tőlem valakit, adott is. Egy csodálatos lányt, akit akár az életem árán védelmezek, tisztelek és szeretek.

Morgolódni kezd, fenekét teljesen nekem dörzsöli, mire felmordulok. Ujjaim közé fűzi az övéit. Ajkaimat nyaka hűvös bőrére nyomom, és a lehetetlennél is közelebb bújok hozzá.

- Harry – suttogja, és lassan elengedi kezem.

Szembefordul velem, de nem néz rám, mindössze mellkasomba fúrja arcát. Hátán feljebb húzom a takarót, és átölelem újfent.

- Mondjad, bébi – suttogom én is, és feje búbjára csókot hintek.

Ujjai belemarnak bőrömbe hasamon, majd körmeivel végigszánt oldalamon és fenekemnél állapodik meg.

- Ne ingerelj, bébi – mosolyodom el, ám ő ezt nem láthatja.

- Bocsi – ártatlan, fáradt hangon szólal meg. – Mennyi az idő?

- Fogalmam sincs, de még nagy a csend, így még korán van.

Újra közelebb bújik, bár már fogalmam sincs, hogy hova, de hát próbálkozik.

- Hova bújsz, cicus? – nevetek.

- Nem akarok felkelni – sóhajtja, és meleg lehelete megcsiklandozza bőrömet.

- Ha akarod, egész nap itt maradhatunk – mondom. – Elhiheted, hogy nem fogok ellenkezni.

- Ma nem kell megjelenned?

- Nem, ma a tiéd vagyok – ekkor felpillant rám csillogó tekintettel.

- Az enyém? – ajkai enyéimet súrolják.

- A tiéd.

Végszóra pedig egyszerre kapunk a másik felé. Szenvedéllyel telve csókoljuk egymást. Meztelen testünk egybesimul, és vágyam már számára is érezhető. Hirtelen kapok levegő után, amikor megmarkol, s finoman alsó ajkamat megharapja.

- Vad reggel? – harapok vissza finoman.

- Ne képzelődj – enged el, és a hátára fordul.

- Nem hagyhatsz lógva – nevetek fel, de egyáltalán nem vicces a helyzet. Rám pillant, amolyan, valóban fejjel. – Belle, cicus…

- Hol az önmegtartóztatás?

- Nem ismerem, mióta téged ismerlek.

Nyakának hajlatába rejtem fejem, és próbálom lenyugtatni magam, hogy ne ez hormonokkal túltengett kamasznak higgyen.

- Harry.

Hangja halk, bizonytalan, kissé félénk.

- Hm? – ennyire telik tőlem.

- Elvinnél… Elvinnél ma Lorelay sírjához?

Még levegőt is elfelejtek venni hirtelen. Felemelkedem és megtámaszkodom a kezemen. Tekintetünk találkozik, és látom, hogy komolyan gondolja kérdését.

- Miért?

- Úgy érzem, hogy ki kell mennem hozzá – feleli. – Szóval, akkor…

- Persze, hogy elviszlek – bólintok rá azonnal. – Mikor szeretnél menni?

- Minél előbb. Mondjuk, most?

- Egy zuhany még belefér?

- Talán – mosolyog rám, majd röviden megcsókol, és öltözködni kezd, hogy visszamehessen a saját lakrészére.

Belle

Zuhany alatt teljesen magamhoz is térek. Hajamat természetes hullámaiban hagyom, ám most a sminkelni is elkezdtem minimálisan. Szemeimet tussal emelem ki, majd szempillaspirállal pöndörítem be pilláim. Labellot kenek ajkaimra, és öltözködni kezdek.

Mivel az ősz már beköszöntött, így egy szűk, koptatott farmer mellett döntök, fekete toppal, és egy szürke, lenge pulóvert veszek fel. Fejemre fekete körött sapkámat húzom. Visszasietek a hálókörzetbe és vans cipőmbe bújtatom lábaim, majd a hátizsákomba a fontosabb dolgaim beledobálom.

Amint elkészülök, visszaigyekszem Harry szobájához, ahova minden kopogás nélkül lépek be. Éppen az ingjének alját gombolja be.

- Mehetünk? – kérdezem.

- Wáó – ennyit mond, mire felvonom egyik szemöldököm. – Bocsi, csak még nem láttalak ilyen jellegű ruhában.

- Láttál már ruha nélkül – forgatom meg szemeimet. – Komolyan, miért imádja minden pasi a szűk gatyákat?

- Hiányzott a nagy szád – nevet, és gyors csókot nyom számra. – Menjünk.

Kézen fog, amely meglep, de ő csak könnyedén lépked előre, és vezet ki az udvarra. Összeakadunk Liamel, akivel pár szót vált, aztán haladunk is tovább, egészen autójáig.

- Biztos tudsz vezetni? – kérdezem, ahogyan beszáll ő is. – Tegnap eléggé sokat ittál. Másnaposság?

- Cicus, nyugi.

- Oké – kötöm be magam, és várom, hogy induljunk.

- Ennyire csak nem vezetek veszélyesen – nevet, és kihajt a parkolóból. Én a rádió felé nyúlok, és elkezdek valami normális adót keresni.

- Fogalmam sincs, még nem ültem melletted. Viszont jobb mindenre felkészülni.

- Örülök, hogy bizalmat szavazol, cicus.

- Neked mindig – nevetek, és a rádióval együtt dúdolni kezdem a dalt.

Combomra simítja kezét, kissé megszorítja, és elmosolyodik. Feljebb hangosítom a zenét és az utat kezdem figyelni, míg Harry keze a váltó és a combom között cikázik.

°

Megérkezve a temetőhöz, valami fájdalom lepi el a mellkasom, amely teljesen új érzés számomra. Csak az ablakon kifelé bámulom a sírköveket, és ajkaim megremegnek. Kétségbeesetten nézek Harryre, aki engem figyel.

- Szeretnél bemenni? – kérdezi, ám tőlem csak egy bólintásra telik.

Kiszáll, megkerüli a járművet és kitárja az ajtót. Remegő ujjakkal kicsatolom az övem, és kicsúszom az autóból. Harry bezárja, aztán kézen fog újfent, és elindul egy irányba. Lábaim önmaguktól követik a göndört. Kissé sáros a föld, a tegnapi viharnak köszönhetően, az idő hűvös, így szabad kezemet eltűntetem pulóverem ujjában.

Hirtelen torpanok meg, amikor Harry megáll előttem. A virágot – amelyet útközben szereztünk be –, leteszi a sírra, és visszaáll mellém.

- Lorelay – mondom ki halkan a nevet, amely nővérem személyét jelentette, és jelenti.

Torkomban gombóc keletkezik, és érzelmek árasztanak el. Kezeimet szorosan összefonom magam előtt.

- Fogalmam sincs, hogy mi lenne a helyes, amint mondanom kellene – hangom szinte suttogás. – Két hónapja tudom, hogy te léteztél valamikor. Véletlenül tudtam meg, és sajnálom, nagyon sajnálom, hogy nem találkozhattunk. Tudod… - nevetem el magam könnyes szemekkel. – Az első pillanatban taszított Harry. Egyszerűen irritált már a lénye is, és hát igen, a sors ócska fintora, hogy a vőlegényed, itt áll mellettem. Eleinte megvetettelek, mindenkit utáltam téged is, pedig nem is ismertelek. Utáltam annak a tudatát, hogy összehasonlítanak bennünket, úgy, hogy nekem fogalmam sem volt arról, hogy ki is voltál te. Anyánkkal, akit te nem ismerhettél, a mai napig nem beszélek. Megvetem, és tudom, hogy nem ez a helyez út, de nem tudom megbocsájtani neki, hogy elvesztettelek azelőtt, hogy ismertelek volna – könnyek végigfolynak arcomon, s hangom elcsuklik. – Jó lett volna, ha ott vagy. Mindig is vágytam egy testvérre, aki volt, és még sem. Meséltek nekem rólad, elmondták, mennyire is jó ember voltál, olyan, amilyen én nem. Teljesen ellentétek vagyunk, de ez így van jól, nem igaz? – nevetek fel keserű szájízzel. – Sohasem gondoltam volna, hogy egyszer itt leszek, és valami értelmeset próbálok mondani neked, annak reményében hátha hallod, ám még is itt állok, és sírok, miközben a hiány érzése gyötör. Bármennyire is nem ismertük egymást, nem számíthattunk egymásra, mint jó nővérek, hiányzol – tört fel belőlem a zokogás. – Utálom, hogy a szüleink önzők voltak és nem engedték, hogy megismerjük egymást, utálom, hogy nem állhatsz itt mellettem, vagy egyszerűen, nem vagy az én helyemben. Sokkal jobban viselnéd, és megérdemelnéd az életet, ahogyan Harryt is, aki teljes szívéből szeret – rogyok a földre, ám Harry azonnal utánam is kap. – Ígérem! Ígérem neked, hogy egyszer találkozunk, és mindent bepótlunk.

- Sh – húz magához Harry, és felemel a vizes földről.

Mellkasába temetem fejem, míg ő megindul velem. Tovább zokogok keservesen, menthetetlenül, azt érezve, hogy nekem kellene ott feküdnöm Lorelay helyett. 

csoport: https://www.facebook.com/groups/177281909142492/ 

23.rész°Ne engedj el!

Belle

Érzem magam alatt a fa kemény anyagát. Az asztalra ültet, és lábaim között, ölét enyém ellen taszítja. Mind a kettőnk száját egy nyögés hagyja el.

- Istenem, gyönyörű vagy – méri végig testemet, amikor is már csak a fehérnemű csipkés anyaga takarja testem. – Csodás vagy – csókol számban. – Ne hagyj el – könyörgően szemeimbe néz, ám mielőtt még valamit is mondana, számat az övé ellen nyomom, és lábamat átkulcsolom derekán, hogy még közelebb húzhassam magamhoz.

Kezemmel megkeresem pólója szegélyét, és elszakadok tőle, hogy lerántsam az anyagot testéről. Amint a földre ér a könnyű anyag, lerúgom benti mamuszomat, és ismételten ajkára tapadok.

- Ha megint egy búcsú éjszakának szánod, megbánod – fenyeget meg ajkaimra mormoló szavakkal, ám hajába túrok és vadul megcsókolom.

Meleg nyelve számba hatol, és szinte teljesen felfal. Vándorló ujjai a hátamra siklanak és megszabadít melltartómtól. A könnyed anyag leesik rólam, ezáltal melleim szabadon mutatkoznak meg Harry előtt.

- Tökéletesek – markolta meg melleimet, miközben szemeimbe nézve bókolt.

Elpirultam.

- Fogd be – nyöszörgöm.

Megmarkolom péniszét a vastag fekete nadrágjának anyagán keresztül.

- Bassza meg! Megőrjítesz – dönti homlokát az enyémének.

Önelégülten elmosolyodom, majd kioldom övét, és sliccéhez nyúlok. Határozott mozdulatokkal szabadítom ki nadrágja fogságából. Ő is segítségemre siet, így pár pillanat múlva már egy bokszeralsóban áll mindössze előttem. Pénisze már merev, de nem sieti el. Ajkaival minden centimet megtiszteli csókjával, édes simogatásával.

- Istenem, olyan puha a bőröd – nyöszörgi kissé még bódultan.

Tekintete csillog, ahogyan ajkai is, miután nyelvévvel végigszántotta dús száját. Nagyot nyelek, és fészkelődni kezdem az asztalon, míg ő ujjaival végigsimít ágyékomon a fehérnemű anyagán keresztül. Felnyögök.

- Már most készen állsz rám, szépségem – büszkélkedve állapítja meg,

- Akkor ne kínozz tovább – temetem arcomat vállába, ahogyan ujjai belém hatolnak. – Téged akarlak – tehetetlenül nyöszörgöm karjai rabságában.

- Itt vagyok – vigyorog le rám önelégülten.

Ragadom meg hím tagját, mire el is hallgat, és melyen magába szívja a levegőt.

- Oké, felfogtam – nevet fel feszülten, és lerántja rólam a fekete csipkeanyagot. Ezután lerántja magáról is az utolsó ruhadarabot. Megfogja a kezem, pénisze köré fonja ujjait, a sajátjait pedig az én kezem köré. Együttesen kezdjük el mozgatni kezünket, míg ő lehunyja szemhéjait. Elhúzza kissé száját, felszisszen, ám nem hagyja abba a péniszén való kezünk mozgását.

Hirtelen ellöki kezem, megragadja a combjaimat és kijjebb húz az asztalon, és teljesen belém hatol. Hátravetem fejem vállába kapaszkodva, és teljesen átadom magam az érzésnek, amelyet Harry lassú, még is határozott mozdulatai okoznak.

- Istenem – nyögi. – Ígért meg, hogy nem hagysz el – harap kissé nyakamba, mire ujjaim hátába mélyednek.

- Harry – fúrom arcomat nyakába.

- Ígérd meg! – egy nagyobb döféssel szinte parancsolóan hat rám, de semmit sem mondok, így kihúzódik belőlem. Hirtelen leemel az asztalról és háttal fordít magának. Lábával kissé széjjelebb teszi lábaimat, majd újra elmerül bennem, sokkal mélyebben.

Szorosan, amennyire csak tudok, megkapaszkodom az asztalba, és szemhéjaimat szorosan lehunyom, míg hangomat igyekszem a leghatásosabb módon visszafogni.

- Velem kell maradnod! – határozottan lök egyet, míg előrehajol, és fogaival kissé nyakam bőrét felkarcolja. – Belle, bébi… - nyöszörgi, ám én már rég elvesztem a fenséges érzésben. – Istenem – nyom egy nedves csókot felhevült bőrömre, amikor is átélem az euforikus érzést.

Neki sem kell sok. Pár határozottabb döfést követően elengedi magát, és rám hanyatlik. Mind a ketten kapkodjuk a levegővételt. Bármennyire is kényelmetlen, semmi kedvem megmozdulni, ám szerencsére Harry ezt nem így gondolja.

Lassan kihúzódik belőlem, és megfordít. Felnyalábol, halántékomra nyomja forró ajkait, és az ágyhoz sétál. Fáradt testemet lefekteti, majd a takarót rám teríti és ő is mellém fekszik. Szorosan karjaiba von, és homlokon csókol.

- Merre jártál? – kérdem.

Megfeszül, de ujjai cirógatása nem fejeződik be testemen.

- Kissé kiakadtam pár dolgon. Elmentem és sétáltam egyet.

- Ezt még te sem hiszed el – nevetek, és keze alatt, derekát átölelem.

Felnevet.

- Ez az igazság.

- És a friss levegő tett részeggé?

Oldalamba csíp, és lecsúsztatja a takaró melegében kezét, fenekemre.

- Ne szemtelenkedj – suttogja. – Csodás voltál – próbál terelni.

- Még mindig részeg vagy – csókolom meg mellkasát.

- Elhiheted, hogy kijózanítottál. Már akkor, amikor kisegítettél a kocsiból…

- Harry, úgy estél ki magadtól – világosítom fel.

- Mertem remélni, hogy nem emlékszel – nevet vidáman, és ajkaimra nyomja egy pillanatra a sajátjait.

Elfintorodom.

- Mi a baj? – vonja össze szemöldökeit.

- Moss fogat – tolom el kissé.

- Ugye nem akarsz elküldeni – nyög fel fájdalmasan, és próbálja visszaszerezni ölelésem.

- Sipirc! – mutatok az ajtóra.

- Bébi.

- Büdös vagy, indulj – fordulok el tőle, mire felmordul, de végre kiszáll az ágyból.

Hallom, ahogyan a ruhákat dobálja, így hátrapillantok, éppen, amikor a bokszerét húzza magára.

- Ne bámulj! Nem érdemled meg – nyújtja ki rám nyelvét, mire csókot küldök neki. – Igen, behajtom, ha visszatértem.

Ezzel ki is sétál a szobából fogkeféjével a szájában.

Szinte elszenderülök, mire visszatér Harry. Érzem, ahogyan bemászik mellém, és újabb ragaszkodó ölelésébe von.

- Hol a csókom? – mormolja.

Szemeimet ki sem nyitom, úgy csücsörítek számmal.

- Álmos csókszi – mondja, és egy csókot csen tőlem. – Maradj itt, velem – immáron sokadszorra hallom tőle a kérését. – Kérlek, ne hagyj el.

- Harry, ne kezdjük megint – fordulok az oldalamra, és mellkasába temetem arcomat.

- Ne kérd tőlem, hogy ejtsem a témát – mordul rám.

Felpillantok arcára, és még a gyér fény ellenére is tökéletesen látom csillogó szemeit, amelyben a vágyakozás és a reménykedés egyvelege tükröződik vissza.

- Mit tehetnék? – erőtlen a hangom. – Mondd el nekem, hogy mit is kellene tennem! Itt kéne maradnom, a nővérem árnyékába? – ülök fel. – Lorelay hasonmásának kellene lennem esetleg? Minek maradjak Harry? Összefeküdtünk párszor, de semmi sincs közöttünk, mondhatni, hogy nem is ismerjük egymást – nyögök fel fájdalmasan.

- Ez tévedés – ül fel ő is.

Állkapcsa feszes, tekintete pedig semmit sem árul már el számomra.

- Egyáltalán nem a nővéred miatti hasonlóság az, ami megragadott. Lehetséges, hogy hasonlítotok, lehetséges, hogy több közös is van bennetek, de nem érdekel. Te az a lány vagy, aki kívülről egy kemény csaj, belül pedig egy érzékeny lány, aki képes arra, hogy szeressen valakit. Nem kezdődött zökkenőmentesen a dolog közöttünk, de talán ez teszi annyira széppé ezt az egész dolgot. Teljesen mások vagyunk külön, még is annyira különlegesek együtt – suttogja szemeimbe nézve. – Nem csak röpke szex kaland voltál, nem csak néhány gyűrődést hagytál magad után, hanem egy férfit is, akinek a szívét elraboltad – csuklik el a hangja, míg én levegőt is elfelejtek venni. – Egy férfi, aki mindent megadna, hogy akár csak egy mosolyt lásson az arcodon.

- Te őt szereted. Ezt neked is be kell látnod.

Lehajtom fejem, és feljebb húzom magamon a takarót.

- Belle, nézz rám! – parancsol, én pedig azonnal felpillantok arcára. – Fejezd be ezt! Lorelay az életemnek egy szép része volt, aminek vége szakadt. Nem mondom, hogy nem emlékszem rá, hogy esetleg néhanapján nem jut az eszembe, de aki megdobogtatja szívemet, az te vagy, bébi. Csakis te!

- Ha ezt bárki már hallaná – nevetek fel.

- Senki más véleménye nem érdekel, csakis a tiéd.

Meghatódom szavai hallatán, ha szeretném, se tudnám tagadni.

- Nem mehetsz el – fogja arcomat kezei közé.

- Ne engedj el – suttogom, és azonnal karjai menedékébe bújok felhevült, könnyáztatta arccal.

csoport: https://www.facebook.com/groups/177281909142492/

22.rész°Narancs és csók

Belle

Liammel szemben ülök, és próbálom összeszedni gondolataimat, míg ő fölényesen méreget.

- Miért? – kérdezi nyugodt, még is aggódó hangon.

- Úgy érzem, hogy egy olyan helyre kell mennem, ahol jót cselekedethetem. Ahol, segítő kezeket nyújthatok – indoklom.

- Nem kételkedem abban, hogy a jó szíved vezérel, de vak és tudatlan sem vagyok – néz rám komolyan. – Mi történt köztetek?

- Semmi – vágom rá hirtelen, mire felvonja egyik szemöldökét kételkedően.

- Tiszteletben tartom a döntésed, és, hogy nem szeretnéd elmondani. Mennyi ideig szándékozol még maradni? – veszi maga elé aktámat.

- Pár nap. Még nem tudom pontosan. Eddig csak terveztem, mert veled szerettem volna beszélni először, de most már, akkor pontosabban is utánajárok a dolgoknak.

- Rendben. Amint valami pontosat tudsz, jelezd – mondja. – A kiképzésen…

- Bébi – töri meg beszélgetésünket Beth. – Sajnálom, nem tudtam, hogy vannak nálad – mentegetőzik azonnal.

- Semmi baj – mosolyog rá kedvesen Liam. – Ülj le, kérlek – biccent a kanapé felé, mire Beth becsukja az ajtót, és helyet foglal a kanapén. – Szóval, a kiképzésen akkor veszel részt, amikor szeretnél. A többit pedig meg még egyeztetjük majd.

- Rendben, köszönöm – állok fel.

- Hé, beszélhetnénk? – áll fel Bethany is.

- Szerintem nem én vagyok, bébi – mosolygok rá gúnyosan és elhagyom Liam irodáját.

°°°°

Elsétálok a kantinba, ahol is kikérek magamnak egy forró, narancsos teát. Már javában ősz van, így a melegítőm és a tea melege tökéletesnek bizonyul kinn az enyhe napsütéses levegőn.

Leülök a padra, és onnan figyelem felhúzott térdekkel a kiképzést. Forró italomat kortyolgatom, míg tekintetem elkalandozik a csapatomtól, a kiképzőre. Harryre. Tekintetünk találkozik, bár zöld szemeit szemüvege fedi, még is magamon érzem a smaragdok árgus tekintetét. Elmosolyodom halványan, és újra az italomba kortyolok, míg gondolataimba befészkeli magát a forró éjszakánkat követő reggelen édes ébresztése.

Még mindig érzem forró ajkának nyomait bőrömön. Szemhéjaimat egy pillanatra lehunyom, miközben visszaemlékszem a közöttünk lévő szenvedélyre. Felpillantok, amikor ajkaimon végighúzom az ujjaimat, és tekintetem egybefonódik az övével.

- Kislányom – hallom meg azt a hangot, amelyet jó ideje nem hallhattam.

Nem fordulok meg, semmit sem felelek, csak ülök továbbra is, és Harryt vizslatom a katonai egyenruhájába, amelyben annyira formás feneke van. Elnevetem magam ezen megállapításomon, és ismételten belekortyolok teámba.

- Belle – ül le mellém a nő. – Kérlek, ne nézz át rajtam.

- Ahogy látod, nem is nézek rád – mormogom.

- Kérlek, beszélj hozzám – simítja felkaromra kezét, ám azonnal arrább is húzódom. – Az anyád vagyok – csuklik meg hangja.

- Valóban? – horkanok fel. – Erre akkor kellett volna gondolnod, amikor a szemembe hazudtál egész eddigi életemben – állok fel, és faképnél hagyom.

A társalkodóba megyek, ahol a kanapéra hanyatlok, és az ablakon kifelé bámulok a terület hátsó részére. Lehet szívtelennek nevezni, amiért nem álltam szóba anyámmal, de nem érdekel. Tudnia kell, hogy rossz az, amit tett velem.

Harry

Latom, ahogyan Belle mogorván felel anyjának, és ez teljesen elgyengít és eltereli gondolataim. Hátam mögött összekulcsolt kezeimet tördelni kezdem, és igyekeznem kell, hogy ne lépjek közbe. Tudom, hogy minden joga megvan a lázadásra édesanyja ellen, de már csak ők vannak egymásnak, nem lökheti el magától, még ha a világ másik felére is menekül, előlem, s előle.

- Georg – szólok oda a mellettem álló fiúnak. – Mindjárt jövök. Figyeld addig őket – mondom, mire bólint, én pedig otthagyom a csapatomat, és elindulok a nő felé. – Jó napot – köszönök.

- Oh, Harry – sóhajt fel.

- Láttam, hogy próbált Bellével beszélni – ülök le mellé.

- Gyenge próbálkozás volt – mosolyog rám szomorúan. – Mi van vele? Hogy van? Próbáltam időt hagyni neki, de úgy érzem, hogy gyűlöl, amit persze meg is érdemlek, de akkor is a gyermekem, immáron már az egyetlen.

- Én, megértelek, tényleg, de időre van szüksége. Zavarodott, de beszélgettünk, és úgy érzem, hogy kezdi megérteni a dolgokat – őszintén mondom.

- Közel kerültél hozzá?

- Sajnálom, de erről nem szeretnék beszélni. Úgy érzem, hogy ez a lánya feladata elmondani, hogy mi is van vele. Idő kell neki, úgyhogy adja meg neki. Én most megyek, és magának is azt javaslom. Viszlát – lépek el mellette és meg sem várom, hogy elköszönjön.

Berontok az épületbe, és meg sem állok az irodáig. Az ajtót kivágom, mire Liam felkapja fejét. Mögöttem hangosan csattan az ajtó, de egyáltalán nem zavartatom magam. Leülök a székre, asztalra felrakom lábam, míg ő felvont szemöldökkel figyeli a jelenetet.

- Minek köszönhetem, hogy itt vagy? – sóhajt fel.

- Nem engedheted, hogy Belle elmenjen – térek azonnal a lényegre.

- Harry, lehet, hogy barátok vagyunk, de attól még, nem tarthatok itt senkit.

- Szerződés, aláírta, nem? – kérem számon.

- Harry, kérlek, ne ess át a ló túloldalára – figyelmeztet. – Igen, alá írta, ahogyan te is, de akkor sem tarthatom itt akarata ellenére.

- Akkor még is mire jó az a sok vacak papír? – állok fel kikelve magamból. – Liam, nem cseszheted el az életem!

- Az cseszem el az életedet, hogy megengedem valakinek, hogy elhagyja a tábort? – áll fel ő is.

- Azt hittem, hogy a haverom vagy – megyek ki az ajtón, hangosan becsapva azt melynek üvege a földön köt ki darabokban.

- Harry! – kiált utánam Liam, ám tovább haladok, mindent magam mögött hagyva és csak is arra koncentrálok, hogy a szobámba érjek minél kevesebb idő leforgása alatt.

Ez sikerül is. Bezárom az ajtót, nem szeretném ha Liam követne és a hülyeségeivel tagtárna.

Megszabadulok egyenruhámtól, és fekete farmeromat veszem fel egy egyszerű fehér pólóval és a barna chelsea csizmámmal. Hajamat kiengedem és egy rázás-túrás kombinációval el is intézem, majd elhagyom az épületet és meg sem állok az autómig.

Belle

Este, amikor már mindenki végzett a zuhanyzással és nyugovóra tér, akkor megyek be az épületbe és szedem össze holmiijaim. Lassan sétálok ki a szobából, át egyenesen a fürdőrészlegre, ahol megszabadulok ruháimtól és egy gyors zuhanyra belepek az egyik kabinba.

Amint elkészülök, megtörülközöm, és a behozott ruháimat magamra veszem. Hajamat kócos kontyba hagyom, és úgy csoszogok a mamuszomba vissza a szobánkba. Elpakolok halkan minden dolgom, majd ismételten útra kelek.

Konyhába beosonva leemelek egy bögrét, és a vízforralóba magamnak elegendő vizet töltök. A csészébe minimális cukrot szórok, belehelyezem a narancsos tea filtert és a felforrt vizet ráöntöm. Kis kanállal elkeverem, és visszasétálok a főbejárathoz, amelyen kilépek a hűvös éjszakába. Lusta vagyok visszamenni valami melegebb holmiért, így a padomhoz sétálok, és felhúzott térdekkel kényelmesen elhelyezkedem.

Forró italomba kortyolok a csillagos eget bámulva. Semmire sem gondolod, semmi sem érdekel, csak élvesem a csend okozta nyugodtságot. Ám pár perc után ezt egy idióta meg is töri.

Oldalra pillantok, és a szememet lehunyom, amikor az autó lámpái megvakítani készülnek. Felállok, és amikor megáll, a jármű közelebb merészkedem, de csak óvatosan. Az ajtó kivágódik, és egy illuminált állapotban lévő férfi esik ki rajta, a földre.

Ekkor felismerem az alakot. Leteszem a csészémet és máris segítségére sietek.

- Harry, mit műveltél már megint? – próbálom összeszedni.

- Belle, bébi – suttogja.

- Állj fel, kérlek – könyörgöm neki, mire szerencsére minden maradék erejét összeszedi és feltápászkodik. A jármű oldalának dől, én pedig addig lekapcsolok mindent és bezárom. – Hogy vezethettél így? Normális vagy? – nézek rá dühösen.

- Sh, édesem – nyom egy csókot számra, de elhajolok előle.

- Menjünk be, mielőtt az egész tábort felvered.

Lassan imbolygunk be az épületbe, ám egyszer megbotlunk, ezen pedig felnevet. Próbálom csitítani, de lehetetlen, így mielőbb igyekszem betérni a szobájába vele. Amikor ez sikerül is, fellélegzem.

- Miért ittad le magad? – kérdezem magam előtt egybefont kezekkel.

- Minden összejött, édesem – rúgja le csizmáit és elém áll. – Nem hagyhatsz el.

- Harry, ez nem ilyen egyszerű – nyögök fel, ám mielőtt folytathatnám, ajkait enyéim ellen nyomja akaratosan, még is szenvedélyesen. Kezei lesiklanak testemen, és fenekembe markol, mire ajkai között hal el nyögésem.

- Be kellene tiltani ezeket a nadrágokat – nézi meg a minimálisan takaró sortot. – Szabaduljunk meg tőle.

Meg sem várja, hogy reagáljak, hanem minden erőfeszítés nélkül megszabadít a könnyed anyagtól, és felkap ölében, miközben nyelve harcot vív enyémmel.

21.rész°Egy időre, de nem örökre

Harry

Arcomat a kellemes, gyümölcs illatú hajzuhatagba fúrom, míg egész testemmel az övének simulok. Feneke ágyékomhoz ér, mire a vágy újra lobban testemben, s lelkemben is. Kezemet oldalán húzom végig, miközben az emlékképek teljesen magukkal ragadnak. Csípőjének domborulata kecsegtető, ahogyan végigszántom enyhén érdes ujjaimmal. Meztelen teste teljesen feltüzel és a vágy szinte már teljesen felemészt.

Vállára nyomom számat és édes csókkal halmozom el, miközben kezem fel, s le jár az oldalán, míg előre, a hasára nem vezetem. Mocorogni kezd, de semmit sem tesz, mindössze fenekét hátrafelé billente, amivel egy morgást csal ki belőlem. Ébren van, de tény, hogy még félig álmaiban jár.

Nyakából elsimítom a haját, és megcsókolom puha bőrét. Vándorló ujjaim nem adják fel, így felfelé haladnak, és meg sem állnak mellének domborulatáig. Megmarkolom finoman, amely olaj a tűzre. Formás feneke újra találkozik férfiasságommal, amely csak is érte epedezik.  

- Harry – nyöszörgi, amivel még jobban feltüzel.

- Mondjad, édes – suttogom fülébe, mire teljesen testemhez furakszik. Ám semmit sem szól, csak élvezi érintésemnek kényeztetését. Kezemen megtámasztom magam, és lefelé csúsztatom kezemet, lapos hasán át egészen öléig, amelyen végigsimítok. Lábai szinte kérés nélkül tárulnak szét előttem, melyet é ki is használva, mélyebben simítom végig, és merítem el benne ujjaimat.

- Basszus – nyöszörgi, mire elmosolyodom.

- Milyen mocskos szája van valakinek – csókolom meg vállát, és ujjamat továbbra is mozgatom benne. Fülcimpáját bekapom, és fogaimmal kicsit meghúzom. – Kívánlak.

- Akkor ne csak a kezed járjon – feleli, és mosolya megjelenik arcán.

Megfogadom, amit mond, így cselekszem is nyomban. Lábát előrébb helyezem, és az enyémét közécsúsztatom. A takarót feljebb húzza rajtunk, így segítek én is neki, hogy elfedjen minket a meleg anyag.

Ujjaimat számhoz emelem, és ajkaim közé véve megízlelem: - Csodás ízed van – motyogom. – Illően meg foglak kóstolni, de most megadom, amit szeretnél – mondom, és már egy határozott csípőmozdulattal el is merülök forróságában. – Minden reggel elviselném ezt – vallom be, és megmarkolom csípőjét, ám eltávolodik tőlem, és szembefordul velem. Csípőmön átdobja egyik lábát, minek következtében ismételten benne tudhatom magam. Hátamra fordulok, magammal húzva őt is, így már rajtam ül, melynek köszönhetően mélyebben merülök el benne.

- Így szeretek ébredni. Fölöttem egy csinos nővel. Veled – vallomást teszek, és azonnal lehúzom magamhoz, hogy forrón megcsókolhassam.

Nyelvünk fáradt, de annál is forróbb csókot jár, ujjai hajamban vesznek el, miközben kecsesen mozogva az öröm felé hajszol mind a kettőnket. Hátára felhúzom a paplant, és fenekébe markolok, mire számba hal el nyögése. Haja függönyként omlik körénk, míg enyémét kedve szerint túrja.

A vágyunk már igen a határon mozog, így pillanatok leforgása alatt, érzem, ahogyan izmai megfeszülnek körülöttem, és átadja magát az eufórikus érzésnek. Én is követem őt, nevét ismételgetve, s ajkait keresve, ahogy csókkal tompítsuk vágyunk hangzását.

- Remélem, tudod, hogy többet nem engedlek vissza a többi suhanc közé – jelentetem ki, míg ráhúzom teljesen a takarót fedetlen hátára.  

- Te is tudod, hogy ezt nem teheted – motyogja. – Ahogyan azt is, hogy ez többet nem történhet meg – szavaira megfeszülök, és arcát keresve, kezeimbe fogom, hogy szemeibe tudjak nézni.

- Miért mondod ezt? – vonom kérdőre döbbenten, míg ő nagyokat pislog le rám. – Belle, kérlek. Ne beszélj butaságokat, kicsim – cirógatom meg arcát.

- Te is tudod, hogy a nővérem miatt hasonlóság az, ami vonz hozzám – suttogja. – Nem vagyok ostoba. Tudom, hogy Lorelayhoz való hasonlóságom felemészt téged, és emiatt vagyunk most is itt.

- De igen is, most ostobaságokat beszélsz – ülök fel, hátamat az ágy támlájának döntöm, és teljesen magamhoz vonom a törékeny lányt, akinek felépített falai előttem már régen leomlottak. – Lehetséges, hogy külsőleg nagyon is hasonlítottatok, de teljesen más személyiség vagy, mint a nővéred.

- Szeretted? – pillant rám.

- Igen, teljes szívemből szerettem őt. Nem szeretnék neked hazudni, jogod van tudni – mondom.

- Ha itt lenne, ha még élne, elvetted volna? – csuklik el hangja.

- Belle, kicsim – ölelem szorosabban. – Ne beszéljünk olyanról, hogy mi lett volna ha… butaság. Itt vagyunk ketten, egymás karjaiban, kell ennél több? Vonzódunk egymáshoz, még ha nem is olyan mély a kapcsolatunk, remek úton haladunk.

- Harry, te, akkor annyira fölényes vagy, miért élsz álomvilágban? – kérdezi suttogva a szemeimbe nézve. – Egy kitűnő katona vagy, aki harcolna is a hazájáért, ha kellene. Nem alacsonyodhatsz le egy zöldfülű szintjére – neveti el a végét, de tudom, hogy még régen nincs vége beszédének. – El kell engedned Lorelay szellemét, és engem is. Találnod kell egy lányt, akivel boldog lehetsz, és senkire sem emlékeztet. Nem ránk.

- Hogy mondhatsz ilyeneket? – hangom elcsuklik, és ajkaimat övéi ellen nyomom. Törekszem minden érzelmemet kimutatni, amelyet ő ébresztett fel bennem. – Semmit sem jelentett neked az este?

- Csodálatos kezdete és vége volt történetünknek – mondja, s lemászik ölemből, mire csak döbbenten nézek utána, ahogy ruháit szedi össze, és lassan öltözik fel.

- Tehát el kell, hogy felejtselek? – állok fel, és minden frusztráció nélkül állok elé.

- Könnyebb lenne neked – feleli megtörten, és könnyes tekintettel szemeimbe néz. Megrendít, ahogy látom őt. Megtört, ahogyan én magam is, és egyikünk sem önmagunk. Teljesen más emberek lettünk ily röpke idő alatt, még sem szégyellem. Érzéseim őszinték vele kapcsolatban, és eszem ágában sincs elengedni ezt a csodálatos lányt.

- Az én nevembe ne beszélj, mert az érzéseim töredékét sem ismered – cirógatom meg oldalát.

- Elmegyek Harry – nyel egy nagyot, míg én döbbenten, értetlenül nézek rá.

- Mi az, hogy elmész? – kérdezek vissza.

- Itt hagyom a katonaságot és önkéntesként Ghánába utazom – adja meg a választ, mely teljesen letaglóz engem.

- Micsoda? Ezt mikor döntötted el? Mert kétlem, hogy az éjszaka folyamán.

- Délután. Mindig is foglalkoztatott Afrika, és azoknak az embereknek szükségük van az önzetlen segítségre.

- Ez mind nemes gondolat, és elhatározás, de te nem emiatt, hagyod itt a katonaságot. Menekülni próbálsz az érzéseid elől, menekülni próbálsz, előlem.

- Azoknak az embereknek, gyerekeknek szükségük van ránk, Harry – próbálja a legegyszerűbb érvet megtalálni, de előlem akkor sem rejti el a valós okot.

- Tudom, kicsim, tudom – simítok végig arcán. – Az a kemény csaj, akit megismertem, itt áll előttem, miután elértem, hogy ledöntse a falait, és átadja magát nekem. Ilyen önzetlen tettekre vagy kész, és ez nem kis dolog. Büszke is vagyok rád, félig. A másik felem viszont pontosan tudja, hogy az elhatározásod mögötti indok, én vagyok.

- Mindenkinek jobb lesz így – folyik végig arcán egy könnycsepp, melyet le is törlök. Sohasem láttam, még ennyire gyengének, s védtelennek.

- A gyerekeknek és az ott élő embereknek igen, de nekünk nem. Ők szerencsések lesznek, hogy ott leszel nekik, hogy segítesz majd, ahol csak tudsz.

- Nem próbálsz megállítani?

- Minden erőmmel azon vagyok, hogy ezt ne tegyem meg. Tudom, hogy nem a legjobb döntést hoztad meg, ahogyan azt is, hogy szeretlek – vallom be, mire felkapja fejét. – Nem, mint Lorelay hasonmása, nem, mint egy gyors kapcsolat, múló szeszéj. Komolyan mondom, Belle. Szeretlek, és azért engedlek el, még ha fáj is, mert boldognak akarlak látni. Szeretném, hogy úgy éld az életed, ahogyan az neked jó, ne pedig kényszerből – elnevetem magam, mire kérdően néz rám. – Nem hiszek a sorsban, és a hasonló marhaságokban, de tudom, mélyen hiszem, hogyha egymás mellett van a helyünk, újra egymásra fogunk találni. És tudom, hogy ez el is fog jönni, mert én várni fogok rád.

- Ezt nem kérhetem tőled – simítja szívem fölé kezét. – Boldognak kell lenned neked is, mert megérdemled. Tudom, hogy nem a kőszívű, merev parancsnok vagy, hanem egy érző férfi, aki valódi érzelmeket él meg. Kérlek, ha jön valaki, akit szeretni tudsz, és hasonlóan viszonozza érzelmeidet, engedd magad szeretni. Engedj a boldogságnak.

- Semmit sem ígérhetek – rázom nemlegesen fejem, és közelebb húzom magamhoz, szánkat összeillesztem és egy lágy, szenvedélyes csókban búcsúzom tőle egy időre, de nem örökre. 

Ps.: Sziasztok! Tudom, hogy ez a rész nagyon is rövidre sikeredett, de most valahogy nem szándékoztam húzni, vonni a dolgot, ahogyan mással sem szerettem volna elrontani. Remélem, megértitek. Véleményeiteket várom. Xx 

Csoport: https://www.facebook.com/groups/177281909142492/

20.rész°Célom, a meghódításod.

Sziasztok! Ez a rész kissé erotikusabb tartalmú, így aki nem igazán preferálja az ilyen jellegű dolgokat, az a felétől kb. ne olvassa! Remélem tetszeni fog, és véleményeket is írtok majd. :) Xx

Harry

Az éjszaka közepén ajtómra mért hangos dörömbölés szakít ki álmaimból. Fáradtan, nyögve fordulok másik oldalamra és fúrom a párnába a fejem, próbálva kizárni a még mindig hangos zajt.

Fogalmam sincs, hogy ki lehet, de egyáltalán nem is érdekel. Takarót feljebb húzom testemen, mivel a kitárt ablakon át a hideg levegő beáramlik, amely bőröm felületén libabőrt képez.

Próbálok csendre koncentrálni, és megkönnyebbülten fel is hajtok, amikor pár másodpercig feladja zaklatóm, ám újrakezdi.

- Harry! – hallok meg egy kétségbeesett hangot, amely azonnal észhez térít teljesen. A hangot, amelyet nem hallhattam hosszú ideje. Pontosan két hete, hogy nem szólt hozzám, még a kiképzések alkalmával sem. Amikor kérdeztem sem felelt, és ilyenkor szívesen cselekedtem volna, ám inkább felhagytam minden közeledéssel, és hátráltam. Hagytam, hogy lenyugodjon, mert tudom, hogy úgy is visszatér, én pedig türelmes vagyok. S türelmem meghozta gyümölcsét, bár kissé előbb, mint azt én magam gondoltam volna.

- Kérlek, nyisd ki! – hisztérikus a hangja, és ez megrémiszt, így kimászom az ágyamból és azonnal kitárom az ajtót, majd ahogyan behúzom rajta, be is zárom.

Szívem megszakad, amikor is megpillantom könnyes arcát, megtört tekintetét, s mellkasát, amely a levegő gyors áramlása miatt süllyed és emelkedik rohamosan.

- Hé, kislány, mi a baj? – fogom arcát kezeim közé, míg ő remegő ajkakkal pillant fel rám. Szemei vörösek, kisírtak. – Kérlek, beszélj hozzám.

Bárhogyan is kérlelem, nem mond semmit. Hatalmas szemeivel néz, nagyot nyel, s kezét fedetlen felsőtestemre csúsztatja, minek következtében kiráz a hideg. A kezei jéghidegek, ám nem ellenkezem, csak egész testét közelebb vonom magamhoz.

Szokásos szerelése van rajta, amelyet éjjel viselni szokott alváshoz. Sort és trikó, ám lábain a bakancsai is rajta vannak, amelyek arra mutatnak rá, hogy kinn járt a szeles időben.

- Belle… - suttogom nevét, ám nem tudom befejezni mondatomat, mert lábujjhegyre áll és ajkait enyéim ellen nyomja.

Hirtelen reagálni sem tudok, hiszen döbbenetem kézzelfogható. Megtántorodik, elhúzódik, és megtörten szemeimbe néz.

- Ne… - kezdi, ám most én szakítom félbe, és egyik kezem csípőjére vezetve visszahúzom magamhoz egy csókra. Ajkai puhák, enyhén sós ízűek a könnyeinek köszönhetően. Derekánál fogva teljesen magamhoz vonom, míg másik kezem arcán pihen, s gyengéden simogatom. Csókunk lassú, puha és szenvedélyes, ám elszakadok tőle, hiszen a kísértés nagy, kihasználni még sem szeretném.

- Gyere – fogom meg a kezét, és az ágyamhoz vezetem, ahol is előre engedem. Befűzetlen bakancsát lerúgja, zoknijától is megszabadul és a paplan alá mászik, ám nem helyezkedik el. Megvárja, amíg én is bemászom, elhelyezkedtem, és mellkasomnak dőlve oldalasan lábaim között kényelmet talál végül ő maga is.

Oldalán, és fedetlen combján pihennek kezeim a takaró alatt, a beáramló levegőtől védett helyen. Számat halántékaihoz helyezem, és kis puszit hagyok rajta.

- Mesélsz? – kérdezem halkan.

- Nem tudom elfelejteni anyám szavait – kezdi, ám hangja elcsuklik, én pedig türelmesen várok, hogy folytassa. – Örökbe adták – suttogja. – Lorelay a nővérem volt, és nem is ismertem. Anya ostoba volt. Fiatalok voltak apával, és a szülei kényszerítésére… - néz fel rám. – A nagyszüleim kényszerítették, érted? A saját unokájukat eldobták – folyik végig arcán egy kövér könnycsepp, amelyet letörlök ujjammal, s figyelmesen hallgatom tovább a részleteket. – Hat évvel később jöttem én, ekkor már elég idősek voltak a szüleink, de nem házasok, ezért újra nagymamám ellenük fordult, ám engem nem engedtek már el. Engem is eldobtak volna, érted? – vállamnak dönti fejét. – Nem ismertem őt, nem érzek semmit, hiszen sohasem láttam, még egy fényképet sem róla, bár annyit már leszűrtem, hogy a hasonlóság igen jelentős. Tudom, hogy te is emiatt figyeltél fel rám – cirógatja ujjaival oldalamat. – Nem hibáztatlak – nyom csókot mellkasomra, mire megmerevedem, de semmit sem teszek, csupán tovább simogatom oldalát. – Tudom, hogy az elején eléggé döcögősen indult a dolog kettőnk között, de nem vagyok olyan jégkirálynő, mint azt te gondolod. Nem mondom, hogy hiszek neked abban, hogy csak magam miatt kellek, és ezt az érzést utálom, őszintén mondom. Viszont szeretném, ha mesélnél majd egyszer a nővéremről. Rá nem haragudhatok, hiszen ő nem tehetett az egészről, ellentétben a szüleimmel.

- Őket sem utálhatod – mondom neki.

- Eltitkolták a testvéremet, aki haldoklott. Esélyt sem adott anyám arra, hogy megismerjem. Teljesen a véletlennek köszönhetően tudtam meg, hogy ő volt és ezt sohasem bocsájtom meg édesanyámnak, ahogyan a nagyszüleimnek sem.

- Nem kényszeríthetek rád semmit, de ahogy előrehaladsz majd az életben, te magad is be fogod látni, hogy a családod. Igaz, a nagyszüleid kegyetlenek voltak, és nagyon is maradiak, de mindenkinek a személyiségét el kell fogadnod, legfőbbképpen, ha a családod része – szemeibe nézve mondom, s arcára vezetem kezemet. – És remélem, tudod, hogy sohasem gondoltalak jégkirálynőnek. Mindössze egy akaratos, karakán ember vagy, aki felépített valamilyen oknál fogva egy falat maga köré, aminek köszönhetően kissé érdekesebbé váltál, én pedig élveztem annak a falnak a lerombolását – elneveti magát, és ez boldogsággal tölt el engem is. – Egyszer pedig, mesélni fogok Lorelayról, de előtte tudnod kell, hogy bármennyire is nagy volt a hasonlóság külsőre közöttetek, belsőleg teljesen mások voltatok, és imádom a személyiséged. Tudod, hiába csodás valaki kívülről, ha a személyisége romlott. Hideg voltál velem valóban, de valahogy még is feltüzeltél vele. Imádtam küzdeni veled. Tudom, hogy jelenleg sincs semmi komolyabb közöttünk, de nem adom fel. Célom, a meghódításod.

Alsó ajkát beszívja, s ujját a tarkómra csúsztatja. Hajamba túr, és lejjebb húz magához, míg ő kissé felfelé billenti fejét, aminek köszönhetően ajkaink megérintik egymást. Tekintetünk még mindig összekapcsolódik, ám ahogyan lehunyja pilláit, végigsimítok szemhéján.

- Semmi olyat ne tegyünk, amit megbánnál – suttogom, de nem felel, hanem ajkait akaratosan enyéim ellen nyomja.

Csókja vad, vágyakozó és igyekszem türtőztetni magam, ám egy vonzó nővel az ölemben igen nehéz ez férfi létemre. Először csak egymás száját kóstolgatjuk, majd nyelvemmel finoman engedélyt kérve, amelyet azonnal meg is ad.

Teljesen magával ragadnak a vágyak, nem tagadom, hiszen kételkedésnek sincs helye. Egyértelműen neki is feltűnik, amikor velem szembe fordul, lábait a csípőm két oldalára helyezi, ám a csókot egy pillanatra sem szakítja meg.

Kezemmel végigsimítok oldalán egészen fenekéig, amelybe gondolkodás nélkül bele is markolok, melynek köszönhetően elszakad tőlem és homlokát enyémének dönti.

Felemelem, mire értetlenül mered rám, aztán engedelmeskedik, és mellém helyezkedik. Én is követem, így lejjebb csúszom, és fölötte megtámaszkodom. Nagyokat pislog fel rám, kezét felcsúsztatja vállaimon, nyakamon, tarkómon majd végül megállapodik enyhén göndör hajam között, és lehúz magához újabb csókot kérve, s kapva tőlem.

Érzem, ahogyan lábait széjjelebb teszi, míg én teljesen közéjük tudok férkőzni. Ölünk találkozik, a súrlódás pedig csak fokozza az amúgy is tomboló vágyunkat. Ajkaink újra egybeforrnak kisebb simogatások, érintések kíséretében.

Kezem végigcsúszik oldalán egészen fenekéig, majd combjáig, amelyet csípőmre is húzok teljesen, ám nem áll meg a mozdulatom. Visszafele kezdem el simogatni, egészen felsője alá megyek, egészen mellének domborulatáig. Szívének gyors ütemét érzem, így eltávolodom tőle.

Feltárja szemeit előttem, és haloványan elmosolyodik, melyet én magam is viszonzok. Csókot lop, és hirtelen fordítani próbál helyzetünkön, melyhez az én segítségem is kell neki. Nevetésben törünk ki, amikor majdnem lezúgunk az ágyról.

- Lassan a testtel, bébi – nevetek, és beljebb mászom, miközben derekát markolom, immáron magam fölött, csípőmön ülve.

Lemosolyog rám, s lehajol hozzám. Csípőjét finom ütemre buzdítja, amely az amúgy is ágaskodó tagom még keményebbé varázsolja. Ismételten megtalálom fenekét, és magam ellen nyomom még jobban.

Hallom, s érzem, ahogyan a levegőt kapkodja, miközben próbál elcsábítani, mindhiába, hiszen már régen a lábai előtt heverek. Én magam lélegzete is szapora, ahogyan szívemnek is vad ritmusa, ám próbálok teljesen a felettem elterpeszkedő csodás lányra koncentrálni.

Elmerengek azon, hogy mi is a célja ezzel a tettével, hiszen alig két hete közölte, hogy sohasem lesz közöttünk semmi, most pedig a felsőjétől szabadul meg, ezzel feltárva bőrét, amely mintákkal van kidíszítve.

Mindig is imádtam, rajongtam a tetoválásokért, ám rajta valahogy még csodásabban mutatnak a legegyszerűbb minták is. Csodálva nézem az éjszakai homályban testét, amely feltárul előttem.

Arcár vezetem tekintetem, mire még a gyér fény ellenére is pírt pillantok meg. Felülök, haját kiengedem a kócos kontyból, amely így lehullik, s csodásan formás melleit eltakarja. Ajkait bekebelezem, s hirtelen újra magam alá fordítom, ám ügyelek arra, hogy véletlenül se essünk le a kisméretű, egyszemélyes ágyamról.

- Kérlek, ha bármi van, amit nem szeretnél, vagy valami olyat teszek, ami neked nem jó… - mondom zavartan, mire csak felemelkedik kissé és ajkait pár másodperc erejéig enyéimre illeszti.

- Túl sokat beszélsz – mosolyog rám bíztatón. – Nyugodj meg.

Féloldalasan lemosolygok rá, majd nyakára nyomom szám és nedves csókokat kezdek el hagyni rajta. Lassan, minden centijét végigcsókolva haladok kulcscsontjára, mellére, hasára. Köldökébe megmártom nyelvem, s ujjaimat fehérneműjébe akasztom, miközben további csókokkal kényeztetem hófehér bőrét.

Fészkelődni kezd alattam, ám ahogyan a kis anyagdarab messze kerül tőle, lábait széjjelebb csúsztatom finoman, és szeméremdobját kezdem el behinteni édes csókokkal. Nyöszörögni kezd, ami bíztat arra, hogy folytassam, hiszen tudom, hogy minden mozdulatom, mocskos érintésem tetszik neki.

Lassan haladok, hiszen elsietni semmit sem akarok. Megérdemli a gyönyört, azt, hogy pár percig máshol legyen, másra koncentráljon. Én pedig önzetlenül adom meg neki ezt a boldogságot, amennyire csak tudom.

Hajamba túr, meghúzza a tincseket, és nevemet ismételgeti, mellyel tudomásomra hozza, közel a vég. Lassabban ám annál is erőteljesebben mozgatom nyelvem, s ujjam, mely pillanatok alatt meg is hozza a várt eredményt. Kissé hangosra sikeredvén ejti ki nevem, amelyet talán a szomszédos szobákban is hallanak, ám egyáltalán nem áll szándékomban ezzel foglalkozni egy percet sem.

Felcsókolom magamat testén, és utolsó csókom ajkát éri. Felpillant rám, és elmosolyodik.

- Igazán finom vagy, kicsim – suttogom, mire csak oldalra fordítja fejét szégyenlősen.

Elnevetem magam, és fülébe csókolok, míg csípőjét kissé megszorítom. Érzem apró kezeit testemen vándorolni, míg végül bokszerem anyagához nem ér. Felnéz rám, és elkezdi letolni hátsómon az anyagot. Nem igazán sikerül neki, így segítségére sietek. Megszabadítom magam a már szűkös pamuttól, s visszahelyezkedem combjai közé.

Ujjainkat egybefonom feje mellett, míg csípőmmel pár kisebb mozdulat után elmerülök forróságában. Felnyög, szemét behunyja, és alsó ajkát beszívja.

Újra megmozdítom a csípőmet, és egy kellemes, nem gyors ütemet veszek fel, amely mind a kettőnknek megfelel. Semmi ellenkezés nincs részéről, ami bíztatást ad arra, hogy folytassam úgy, ahogyan azt én gondolom.

Száját eltátja, és a levegőt kapkodja, ahogyan lábait feljebb húzza, és csípőm köré fonja, mellyel még beljebb siklok benne. Hajamat húzza, száját harapdálja én pedig a fejemet vesztem.

- Imádom, amikor ezt csinálod – nyögöm végigsimítva száján. – Azt mutatja, mennyire is kívánsz – suttogom, mire szabad kezével lehúz magához és hevesen megcsókol.

Heves csókcsatánk, és gyengéd mozdulatok közepette találom magam újra a hátamon, magam fölött a kissé zilált hajú lánnyal, aki kecses csípőmozgásokat végez. A látvány az őrület szélére taszít, hát még az érzés, amelyet okoz.

Fejét hátraveti, érzem, ahogyan hosszú haja combomat csiklandozza, ám nevetésnek nem most van itt az ideje.

Felülök, derekát átölelem és melleit kezdem el kényeztetni, míg ő továbbra is a gyönyör felé hajszol bennünket.

Melegem van, és neki is, bőrünk izzad, de egyikünket sem érdekel. Bőre sóssága csak még pikánsabbá varázsolja amúgy is édes bőrét, amely megőrjít.

Érzem, ahogyan a gyönyör felgyülemlik bennem, s szinte felrobban egy váratlan pillanatba, miután Belle is átéli az eufórikus érzést. Pihegve fejezi be a mozgást, s hajtja vállamra fejét, míg én óvatosan hátradőlök vele és a takarót magunkra húzom, nehogy megfázzon.

Haját oldalra söpröm, nyakát cirógatom és illatát mélyen magamba szívom, míg ő lassan elszenderül karjaim ringatása között.